2015. január 19., hétfő

Peking


...Hallom a fényt, s látom a dallamot… már látom a fényt, s hallom a dallamot...


Reggel volt s nem sütött a nap. Homályos volt a város, de az élet fényt lehelt belé. Az ablakokra, az ajtókra,… az útra és az autókra. A rég elfelejtett épületek koszos homlokzataira. Könnyed és fényes lett hirtelen.  Léptei haladtak, előre erősen és határozottan. Szédítő szabadság uralta testének minden apró rezdülését. Suhantak a magas épületek, s vele együtt a „most igen… végre” álomképe is.
Némely pillanatba az eltöltött percek évekké válnak. Olyan súlyú erőt hordoznak, ami felfoghatatlanná alakítja a képzeletünk és szellemünk vágyait. Legyen az a pillanat nyugodt kellemes vagy rohanó, sebes. Legyen alázatos és hatalmasa, légies vagy szabad. Éveknek érezzük azt, de még is amennyire mély olyannyira vékony, mint a pillangók szárnya.
A vágy mindig ott lebeg s ül vállunkon, mint a gonosz, arra lendítve hajthatatlan gondolatainkat, hogy megfogjuk és elrakjuk örökre.

Táplálni kell a fényt magunkban. Meg kell tanulni vágyainkat értékeinket elfogadni. Elfogadni azt, amit kapunk s beépíteni életünknek abba parányi részébe melyben megtalálhatja helyét és teljesét teszi vágyainkat. Megbecsülni a perceket, amiket kaptunk még akkor is, ha csak éveknek tűnő órák pillanatában foghattjuk meg két kezünkkel.


Peiking kicsit más volt, mint ahol eddig jártak. Akárcsak most azok a percek, amiket éveknek élnek meg. Ez egy más világ, kicsit más emberekkel. Másképp tekintenek, a napra mit meglátnak reggel. Nem ugyan úgy szakítják le minden nap virágát. Máshogy adnak az életre panorámát gondolataik.

Csípős volt az idő s tekintetük homályos. Sietve megkeresték pihenő helyüket a nagyvárosban. Az utazás és a város forgataga kissé lefárasztotta őket. De kétség sem fért hozzá, hogy sétájuk nem maradhat el s az esetét Beihai park fényeiben fogják tölteni.

A fények meg-meg csillantak Zea szemében és egyre nagyobb mosoly jelent meg arcán. Boldog volt!
Nézték a város sárgás színeit, amik tükröződtek a tó vízében.

„Látod a várost?... Olyan leszek én, szilárd és erős! Látod a fényét?...Hallod azokat színeket amik összemosódva megfeszülnek a víz tetején? Amik csak akkor jönnek elő, ha tiszta az idő s nem fúj szél,… mikor este van és sötét.”

Zea lassan előhúzott táskájából egy lámpást. Ez az új és más képe az ég esti fényében. Ez egy másik hely s más gondolatok színtere. Eljött az új a változás,…a változtatás.

„… Ez az ajándékom neked! Gondolt ki a fényt,… higgy a lehetőségekben. Fogadd el ami jön, mert jönnie kell,… most, akkor most, s ne enged el.”

Most jó! Érzem a kezed. Hallom a fényt a szemedben, amit láthatok. S látom a dallamot, amit hallhatok.. Próbálom megragadni, hogy mindig itt legyen velem, de nem teszem, s nem is akarom. Azt szeretném, hogy minden nap minden percében hallhassam a fényt a szemedben, láthassam, a dallamot amint megosztasz velem. Igen,.. ez úgy maradjon velem.
Hallottam mikor sárga volt az ég s vörösbe borult. Kecses volt és erős, mint az a rész, amit ajándékba fogadok, akkor mikor már látom a fényt a szemedben s hallom a dallamot…


Utazás során sokszor csak halljuk a fényt és látjuk a dallamot. Fél szemmel és fél füllel megyünk, így nem tiszta és egész. De eljön az-az évekig tartó pillanatnyi perc mikor már látjuk a fényt, ami nekünk világít és halljuk azt a dallamot ami értünk szól.


Aki elmulasztja a pillanatokat, végül elmulasztja egész életét. Az élet, akár egy pillanat: mulandó; s miért ne élnénk szépen a kicsit, ha abból áll össze az egész?
/Lucius Annaeus Seneca/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése